Amikor csecsemők voltunk, nem tudtunk olyan jól mozogni. Eleinte, nem tudunk forogni. Szóval, ha a hátunkon feküdtünk, akkor úgy kellet maradnunk, mint egy bogár.

Nem tudtunk olvasni. És a szavakat közül, csak az érzéseket értettük: az éhességet, a kellemességet, az ízt, a fájdalmat, a meglepődést, a vicceset, a hiányt, az érintést. Olyan mint állatok voltunk. Jaj. De persze. Állatok vagyunk. De a tudatunk állatvaló volt, nem? Csecsemőkor.

De különbözünk egy kicsit az állatoktól, nem? A nyelvszerzemény könnyebb hozzánk, nem? Az igáz, hogy az állatok sokat értenek, de az emberi nyelv-játék egy kicsit több fejlődött, mint az állatoké.

Erre gondoltak reggel, séta közben.

Unatkoztam, és képzeltem, hogy egy régi barátom - aki már régen nem beszéltem - képzeltem, hogy egy szórakoztató beszédet mond.

Mert az volt a módon, amiben tanultam magyarul. Csak hallgattam arra, amit mesélt, séta közben. Nem tudtam mondani semmit, mert csak kezdő voltam.

Persze, olvastam is és tanultam a nyelvtant is. Mert lehetetlen volt, hogy találni valakit aki kibírhatott engem.

A helyzetem nem olyan volt, mint a csecsemőké, akinek nincs semmi más. Nincs olvasás, nincs nyelvtan magyarázza. Jaj, azokra a dolgokra van szükségem.

De szerintem a legfontosabb dolgok a legegyszerűbbek - az érzésvaló dolgok és semmi más.