Azért tanulok magyarul, mert szeretem az érzést, amikor egy szűk körben vagyok. Egy kör amiben valaki elfog engem. Mert idegen ember vagyok, nem a kör része. És a magyar nyelv olyan nehéz nekem, hogy hihetetlen tanulhatnom, ha nincs érzem magam, hogy a butaságom rendben van.

Sok ellentétes érzést érzem amikor tanulok. Nem akarom butának néznem. De nem tudom hogyan jelezzem, azt amit szeretnék mondani. Nem akarom, hogy az emberek engedd meg a hibásaimat, de szomorú leszek amikor veszek észre mennyire. Tudom, hogy olyan mint egy idegesítő kisgyerek vagyok, nem, még nem, mért a kisgyerekek aranyosak, amikor beszélnek hibással. De én csak öreg, ragaszkodok a saját nyelvem szabályokhoz. Szóval a saját nyelvem-eredeti hibáim csúnyák, és nehezebb abbahagyni. És nem akarom csúnyán beszélni. A saját férjem soha nem szeret magyarul beszélni velem, mert olyan rosszul beszélek. Viszont, vágyam, hogy valaki beszél magyarul velem, az átlagosan dolgokról, a házimunkáról, a tervekről, az utasítást, a magyarázást, bármit.

Utálom a nyelvtan könyveket, a nyelv tanárokat, akik mindig csak a legunalmasabb, biztonságos témáról beszélnek. Ha egyszer több kell mondani a hobbimról, az ételekről (a magyar csoki és sütemény nem érdekel, bocsi), a kultúra különbözőségről, a szobrokról a téren, az egyetemi kurzusokról, jaj, de hól a fantázia? Hol a botrány? Hol a vicc? Hol az ironikus dolgok?

Magányosan tanulok. De kívánok azt a szűk kőrt…