Először van a szokás. És a közös bölcsesség. Utána van a törvény. És a törvény azt magyarázza, miért a szokás logikus és jó. És miért minden más bűn.

Az iskolában, Amerikában, minden tanár csak angolt tudta. És olyan erősen ragaszkodik ahhoz, hogy a nyelvtan törvények csak egyetlen jó forma lehet.

Dupla negatív? Ez nem logikus! “Nincs sem”, azt jelent hogy “igen, van”, egyértelműen!

“Ez itt” és “az ott” - azt csak a tanulatlan emberek használják! Mert nem kell a dupla pozitív, nyilvánvalóan!

Amikor más emberrel csinálsz valamit, az egyetlen jó forma az, hogy “ő és én.” Mindig kell “és én” a végén (“soha ne mondd, ‘me and Joe are going to the store’ vagy ilyesmi.” Az udvariatlan! Mindig kell “Joe and I are going to the store” (“más forma lehetetlen!”)

Minden mondatban kell ige! Nem lehet, hogy mondani “she pretty” (“barlanglakó vagy??”).

Minden névutó kell a szó előtt állni. Más szórend értetlen. Minden szám, kívül az “egy” szám, azt jelenti, hogy többes főnevet és ragozást használni. (“Zero people” az helyes. Nem “zero person.” “Zero people, one person, two people, three people, four people, stb. Azt nem is kell tanítani. Azt cask mindenki tudja.)

Olyan mérgesen tanítottak mindent, hogy soha nem jut eszembe, hogy ez nem univerzális. És amikor kezdtem magyarul beszélni, nem akartam végződéssel beszélni, mert tudtam, hogy emberek furcsán néznének rám, ha azokat használtam volna.