Gyerek voltam, talán tíz éves. Az apukám mellettem ült a kanapén, vastag papír matek gyakorló füzettel.

Algebrát próbált mutatni. Még nem az iskolában mutatták be. Lehet jövőre, vagy jövőre után.

De fontos volt az apukámnak, hogy most ezt értsem. A bátyám ugyanaz a korban ezt megértette.

- Nézd - mondta. - Ez az egyenlőségjel. Azt jelenti, hogy van egy mérleg. Mindkettő oldal ugyanaz az érték. Ha elveszek valamit az egyik oldaltól, akkor muszáj vennéd azt a másik oldaltól.

De csak bámultam arra az egyenlőségjelre. Ami egyenlő egyenlő. Azt nem nevezték egyensúlyjelnek. Nem. Nem volt bármi méret szó sehol soha.

A könnyek eleredtek. Az apukám rajzolt egy mérleget a füzetben. Nem értettem miért kell mérleg. A füzet magyarázat soha nem említett bármit bármi mérlegről. Vagy, ha említte nem tudhattam, mert nem volt kedvem olvasni semmi magyarázat. Az egész iskola életemben írtam egyenlőségjeleket. És azt jelent, hogy ugyanaz a dolgot összegyűlted vagy osztod/kidobod. És a jobb oldalon mindig üres. Az a hely ahol a választ kell tenned.

Nem értettem, hogy az egyensúly egy fontos dolog. Ha dolgozol, és a cégnek a fele nem, akkor kellemetlen helyzetben állsz. Vagy bármi kapcsolatban.