Múlt szombaton reggel, mint általában, egy japán nyelvórát tartottam. Ezután egyből a párizsi belvárosba mentem valakivel találkozni. Összejöttem ezzel a fiúval, akiről már írtam, és akit megismertem pár héttel ezelőtt. Beszélgettünk és elmentünk a kedvenc palacsintázómba, ami az ismert “Rue Mouffetard” nevezetű utcán található. A szakács nagyon kedves és vicces (hogyan nevezik azt a személyt, aki a palacsintákat csinálja?). Ragadós mosolya van. Persze ő nagyon tehetséges a palacsinta készítésben, szerintem ő egy profi és hogy megnyerhetné a palacsinta sütő világbajnokságot. Mellesleg, gondoljátok, hogy valóban létezik ilyen verseny? Amúgy finom volt a vega palacsintám.

És vasárnap a maratoni nap volt Párizsban. Több mint 45 000 résztvevő futott a világ minden tájáról a város korul. Egyik angol barátaim, akivel két évig sokszor gyakoroltam az angol nyelvet, jött Párizsba azért, hogy támogassa a férjét. Együtt ebédeltünk és képetek csináltunk róla. Meg valami furcsa történt amikor a folyó partján ültünk és ettünk. Ő komolyan a szemembe nézett, és hirtelen megcsókolt engem. Meglepődtem! Amúgy neki van egy férje, ezért valószínűleg csak szórakozott velem, de igazán nem fontos. Ő áthívott engem a házába májusban Lille-be. Örülök. Ezt szeretem benne, a humorérzékét és a kedvességét. Mindig jól érzem magam vele. Bárcsak ne lenne egy férje.